Regös

Boczán Béla

Gondolatok László Gyula: A regös című rajza kapcsán

László Gyula: Ötven rajz a honfoglalókról című kötetében található az alábbi rajz:

kép A regös (László Gyula: Ötven rajz a honfoglalókról 105. oldal)

A rajzon látható honfoglalás korabeli férfi egy hangszeren játszik. Mint László Gyula maga is megvallja a magyarázó szövegben, igencsak keveset sikerült eddig kiderítenünk a regöléssel kapcsolatosan: „Valljuk meg őszintén: nincs egykorú emlékünk a regösökről. Nincsen pl. sírunk, amelyről ki tudnók mutatni, hogy regös nyugodott benne, nem ismerjük hangszerét sem, amivel énekét kísérte.” Akkor vajon merre keresgéljünk, ha a regös hangszerét szeretnénk megismerni és vajon miképpen születhetett meg a rajzon látható hangszer? A kor, amelyben a rajz készült, hivatalos finnugorista szemlélete alapján gondolkodás nélkül vághatnánk rá a választ: kantele!

kép Kantele /Leskowszky Albert: Citera… 11. oldal/

A kantelét a finn hősi eposzból, a Kalevalából ismerhetjük. „Väinämöinnen kantelén játszik” (A költemény megtalálható Képes Géza: Napfél és éjfél c. kötetének 449. oldalán) A regös hangszere a felületes szemlélődő számára akár a Kantele is lehetne, így a finnugorista szemlélődő /aki valószínűleg nem hangszerszakértő/ akár meg is nyugodhat. A rajz készítője pedig elindulhat egy másik irányba, Idézem László Gyulát: „Nyilván valamilyen kobozszerű hangszer lehetett, amiként ez a keleti énekmondóknál a mai napig is látjuk. A hangszerek dolgában segített, hogy a pécsi Székesegyház románkori faragványai közt találunk egy hangszert tartó aggastyánt, s ezt vehettem alapul amikor ülő regösünk kezébe kobozt adtam.”

kép A pécsi Székesegyházban található hangszer (Idézet és ábra: László Gyula: ötven rajz a honfoglalókról 104. oldal)

Ugyanerről a hangszerről készült ábra megtalálható Kürschner Béla nyomán. (Közzéteszi Kiszeli István: A magyarok őstörténete és kultúrája 736. oldal)

kép Fidel a XII. századból (Pécs)

Tehát a hangszer amelyik László Gyulát megihlette, a XII. századból való, és itt úgy tűnik megrekedtünk, mert hiszen hogyan is lehetne egy későbbi hangszerből eredeztetni regösünk hangszerét. Vagy mégis? Idézem Kürschner Bélát: „A honfoglaló magyarok körében egy bizonyos vonós hangszer ismert volt, amelyet őseink a Kaukázus környékéről hoztak a Kárpát-medencébe, és feltehető, hogy a hegedű illetve annak ősét a magyarok 100-150 évvel hamarabb ismerték, mint Nyugat-Európa”. Felvetődik azonban a kérdés, hogyan lett a vonósból pengetős hangszer, illetve hogyan lesz a hegedűből (fidulából) koboz. A fülünkben ott csenghet László Gyula még egy mondata, de ha elkerülte figyelmünket, lapozzunk csak vissza: „kobozszerű hangszer lehetett amiként ezt a keleti énekmondóknál a mai napig is látjuk.”

Nos, akkor irány Kelet! Csajághy György segítségével megtudhatjuk miféle kobozon is játszanak a „keleti énekmondók”. „Ázsiában és általában a Keleten a koboz neve a legkülönbözőbb tájakon élő népeknél ismeretes. Oszmán-törököknél: kopuz, kobuz, gopuz, kazahoknál: kobiz, kirgiz: komuz, kobuz, kobiz, tatár: kubiz stb.” (Csajághy György: A magyar népzene bölcsője a Kelet 164. oldal)

Mielőtt azonban továbblépnénk, egy fontos dolgot érdemes tisztázni, mégpedig azt, hogy a megszólaltatás módja nem „perdöntő” szempont jelen esetünkben, hiszen mint látni fogjuk voltak vonós kobozszerű és nevű hangszerek is. Az „őshangszer” mindenképpen pengetős. De a hangszertörténetben az is előfordult, hogy ugyanazon elnevezésű hangszert pengették és vonták is. Jó példa erre a vihuela.

kép „Vihuela de arco” melyhez vonót használtak, „kézzel megszólaltatva vihula de mano” (1565) Csepelyi Tibor: A gitár évezredei a II. 8. oldal.

„A vonókezelés művészete, ami az iszlám és a bizánci birodalomból származik csak kb. 1000 éves, s így a hangszerek történelméhez viszonyítva még fiatal. A lant húrját a hatás fokozására meggyantázott lószőrrel megfeszített fából készített íj ütéseivel bírják hangzásra. Az új technika gyorsan elterjedt, szétáramlott a központból Afrika és Kelet-Ázsia távoli területeire.” (Cs. Orosz Katalin: Az arabok-iszlám zeneművészet. c. fejezete Csepelyi Tibor: A zene évezredei I. könyvéből.)

Ez esetben tehát nem lehetetlen, hogy a ma vonósként használt ázsiai hangszerek egyike-másika pengetősként létezett korábban. Regösünk a képen hangsúlyozottan úgy van ábrázolva, hogy kézzel, manuálisan (da mano) pengeti hangszerét. Az előbbiekben elmondottak alapján azonban nem meglepő, ha valamelyik Kelet-ázsiai „kolléga” vonóval teszi ugyanezt. Mielőtt azonban áttekintenénk az ázsiai „énekmondók” dalkísérő hangszereit, ismerkedjünk meg a kobozzal.

kép Koboz ahogy ma ismerjük (Hankóczy Gyula: Egy Kelet-európai lantféle – a koboz. Ethnographia 305. oldal.)

… és egy román koboz.

kép Román koboz. (Music Instrumente der welt 179. oldal.)

Az ábrákat megnézve első látásra is szembeötlő, hogy mindkét hangszernek rövid nyaka van, ezért a rövidnyakú lantok családjába sorolható.

kép Kirgiz komuz. (Szibériai népek zenéje II. kirgiz népzene Iszik-köl-ből.)

Íme az első énekmondó hangszerével, a komuzzal Kirgiziából az Iszik-köl vidékéről. Érdekességképpen megemlítem, hogy felesége is részt vesz a zenélésben, mégpedig egy oz-komuz! nevű hangszeren, ami a mi dorombunkra hasonlít. „a női turbán redőiben… tartották. Az asszonyok férjük felvidítására játszottak rajta”. (Idézet: Sánta Istvántól Szibériai népek zenéje II. kazetta magyarázó szövegéből.)

A kirgiz komuzt szintén a rövidnyakú lantokhoz csoportosítják, de nyaka lényegesen hosszabb mint a mai kobozé. Következő énekmondónk Mongóliában már vonóval játszik.

Mongol morinhur

Nos azt javaslom, vegyük ki a játékos kezéből a hangszert, és vizsgáljuk meg tüzetesebben.

kép Amennyiben képzeletben meghosszabbítjuk a trapéz alakú korpusz /test/ oldalait (káváját) a lófej felé, máris elkezd hasonlítani a regös hangszerére. (Music Instrumente der welt 205. oldal 3.kép)

kép Róna-Tas András: Nomádok nyomában. A második kép nagyított lófeje László Gyula nyomán. A két kép megszólalásig hasonló!

A vonóhasználat minket már nem téveszthet meg, mert tudjuk, hogy a vonó elterjedése előtt a hangszert akár pengethették is. Egy komoly baj azért van, a hangszert nem hívják koboznak, sőt még csak nem is a koboz szó valamelyik szóalakváltozata – első ásatagban… de ássunk csak egy kicsit mélyebbre. „nem valószínű, hogy a mai mongol morinhurnak közvetlen köze volna a régi magyar kobozhoz, de távoli rokona. Még a neve is rokona: a mai mongol hur (morinhur) ugyanis a régi mongol nyelvben kogurnak illetve koburnak hangozhatott (!) ami testvére a török kobuznak.” (Róna-Tas András: Nomádok nyomában 48. oldal)

Hátradőlhetünk! Megvan a magyarok ősi hangszere és ha hajlamosak lennénk elhinni, hogy a magyarok mindent másoktól vettek át, íme a példa, átvették a mongoloktól. Igen ám, de még korántsem merítettük ki kobozkészletünket. Dagesztánban pl. egy nagyon érdekes komus-ra (koboz) bukkanhatunk. Íme:

kép Dagesztáni agatsch-komus (Alexander Buchner: Bunte welt der music instrumente 211. oldal)

Először néhány szót érdemes ejteni magáról Dagesztánról. Mesterházy Zsolt a dák népnévből eredezteti az ország nevét. „Maga a dák név ősszittya eredetű. Tudunk a Kaspi-tengeren túl lakó daha, dacha, dakha nevű szittya népről, akik a mai Dagesztán névadói. A turáni nyelvek közül legjobban a török őrizte meg e szót. Dag = hegy. – Mesterházy Zsolt azt is megvilágítja nekünk, hogy mit takar e hangszernévben az „agatsch” szó - … ugyanez a fogalom képezte az alapját a századokkal előbb itt lakó AGA – thyrs népnek is.” (Mesterházy Zsolt: A magyar ókor II. 508. oldal)

De vajon kik lehettek az agathyrsek? Tudjuk, hogy a törököknél az aga egyfajta rangjelzés, de ez azért még sem magyarázza a hangszer koronaszerűen kialakított korpuszát. Heraklész eljutott a Szküthiának nevezett területre – „de mert hóvihar és fagy lepte meg, betakarózott az oroszlán bőrrel és elaludt. Közben pedig isteni végzet folytán eltűntek a lovai amelyek a kocsiba fogva legelésztek. Mikor Heraklész felébredt, keresésükre indult. Egész vidékeket bejárt, s végül elvetődött a Hülaia nevű fölre is. Itt egy barlangban talált egy felemás forma, félig asszony – félig kígyót, amelynek felsőteste a farától elfelé asszonyi, az alsórésze pedig kígyószerű volt. Ahogy meglátta nagyon elcsodálkozott és megkérdezte tőle, nem látta –e elkóborolt lovait. A csodalény pedig azt válaszolta, hogy a lovak nála vannak, és addig nem is adja vissza őket, amíg Heraklész vele nem hál. Így hát, Heraklész lovai fejében véle hált, a nőszerű lény azonban egyre csak halogatta a lovak visszaadását, mert minél több időt akart Heraklésszel tölteni, aki viszont a lovaival együtt el szeretett volna menni. Végül mégis visszaadta őket és így szólt: „nos, megőriztem neked a hozzám került lovaidat, amit te meg is háláltál nekem, mert három fiam van tőled. Mondd hát meg, mit tegyek velük, ha majd felnőnek. Tartsam őket itt magamnál /mert én uralkodom a vidék fölött/ vagy küldjem el hozzád.” Azt beszélik, hogy Heraklész erre a kérdésre a következő választ adta: „ha majd látod, hogy a fiúk felnőttek, cselekedj a következőképpen, a akkor nem fogsz hibát elköveteni. Amelyikről azt látod, hogy ezt az íjat így ajzza fel, s ezt az övet ilyen módonk öti fel derekára, azt tartsd itt, hogy legyen ennek a földnek a lakója. Amelyik pedig nem képes ezt megcsinálni úgy ahogy mondtam, azt küldd el erről a vidékről. Ha így cselekszel, magadnak is örömet szerzel, és az én parancsomat is teljesíted.” Heraklész tehát felajzotta egyik íját (mert mindig két íjat hordott magával), megmutatta a felövezést, aztán átadta az íjat is és az övet is amelynek csatjáról egy arany ivócsésze csüngött le. Ezeket odaadván folytatta útját. Az asszony pedig, mikor fiai megemberesedtek, először is nevet adott nekik. A legidősebbik Agathürszosz lett. A következő Gelonosz, a legfiatalabbik pedig Szküthész. Utána pedig nem feledkezve meg arról amit Heraklész mondott neki, teljesítette a parancsot. A fiúk közül kettő Agathürszosz és Gelonosz nem tudta megoldani a feladatot, amelyet kellett volna, így hát szülőanyjuk parancsára elvándoroltak a vidékről. A legfiatalabbik Szküthész azonban megoldotta és ott is maradt a vidéken. Nos hát, ettől a Szküthésztől, Héraklész fiától származik valamennyi király akik a Szküthákon valaha is uralkodott… (Herodotosz: A görög-perzsa háború IV. könyv 8-9-10. fejezet 267-269. oldal)

Így ír Herodotosz a szkíták származásával kapcsolatban, s ebből számunkra az agathyrsek válnak izgalmassá. Róluk további felvilágosítást Badiny Jós Ferenctől kapunk. „”agatirs” elnevezésben az „s” a többes szám ragja. Tehát a népnév összetevődik az „aga” és „tir” szavakból…a sumirban „aga” (el. 347) jelentése: „korona”. „tir” (el. 347) = erdő. „aga-tir” tehát jelentheti az „erdőség kiváló embereit”: (tekintve, hogy Erdély valóban az erdők birodalma talán ez fedi is Herodotosz megállapítását.)” Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig 110. oldal

A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy az erődben található a magyarság két kiemelkedő szimbólumát megtestesítő fa (életfa) és a szarvas (csodaszarvas). A fának koronája van, mely ág-akból tevődik össze, a szarvas „koronája” pedig ag-ancs. Így mindkettő őrzi a sumér aga = korona szót. Ezeket a fogalmakat ma is ugyanarra használjuk. Végezetül nézzük meg mit mondhatunk még az „agatirsok” szócikk alapján Révai Nagy lexikonából. (Agathyrs: „A legelső név szerint is ismert nép, mely egykor Magyarország területén tanyázott. A Maros mentén laktak)…Törvényeiket énekbe foglalták s úgy adta szájról-szájra egyik nemzedék a másiknak… a kr.e. IV. sz. felé eltűnnek az agatirsok Erdély területéről s részben beolvadtak thrák-dák alattvalóikba…” Jelenlétüknek régészeti bizonyítéka az un, Czófalvi lelet lásd: Révai Nagy lexikona Czófalva szócikk.

Nos, ha Agathürszosznak nem is sikerült az íjat felajzania és az elvárt módon felöveznie magát, a „koronás” nevet mégis csak ő viselte, s talán e koronás kiképzésű komusz (koboz) zenei kíséretével adta át népe a törvényeit „nemzedékről-nemzedékre”. Így érthetővé válik a hangszer koronás díszítése. Végezetül egy idézet Alexander Buchner Bunte welt der music instrumente c. könyvének 211. oldaláról németül: …”drei saitige zupfinstrument agatsch-komus (awarisch tamur)… magyarul: „három húros pengetős hangszer agatsch-komus (avar tamur)”… Nem kizárható, hogy ugyanezen hangszer vált később az avarok tamburájává! (tamur-tambur-tambura). Ezek után lássunk egy kazah változatot.

kép Kobys (Bunte welt der music instrumente 211. oldal)

Nyilván a vonóhasználat miatt szűkült le a hurok száma kettőre, amennyiben több húr lenne rajta, a mai szóhasználattal akár hárfa is lehetne. A korpusza (teste) egy kivájt domborulat, akárcsak a következő képen.

kép Sumér hárfajátékos (fénylő ölednek édes örömében a sumér irodalom kistükre. Összeállította: Komoróczy Géza 378. oldal)

A kazah kobyson érdemes még megfigyelni a kivájt korpuszon bizonyos szögben elhelyezkedő nyakat. Ez is egy sumér hangszerre emlékeztet.

Az ábra Úr város királyi lobogója néven ismert mozaikkép „béke” oldaláról való kiemelés ie. 3500-ból. Valami hasonló szöghárfa jelenik meg a Lehel kürtjének faragványai közt is.

kép A felső kép Lehel kürtje, Tóth József nyomán. Az alsó kép Sumer mozaik zászló, Jozef Klima nyomán.

Kérem ne higgyék, hogy a kobozt a hárfára visszavezetni, valamilyen „elrugaszkodott” dolog, hiszen a Czuczor Gergely és Fogarasi János által szerkesztett „a magyar nyelv szótára” is megemlíti a koboz szavunk hárfa értelmezését. (Czuczor-Fogarasi: Koboz szócikk)

De térjünk vissza az Úr városi hárfához. Ha jól megfigyeljük, kivehető, hogy a hárfát a játékostól távolabbi alsó felén egy bikafej díszíti. Sir Leonhard Woolley az Úr-i királysírokban több hangszert is talált, köztük egy bikafejes hárfát.

15.b. kép bikafejes hárfa ie. III. évezred első fele (Zolnay Vilmos: A művészetek eredete 479. oldal)

Hallgassuk csak mit ír erről maga Woolley: „A hangzószekrény jelképezi elvont, mondhatni kubista formában az állat testét, egyenes vonalakra bontva, de mégis felismerhetően. Mármost van egy feliratunk… amelyen egy Gudea nevű kormányzó leír egy hárfát… …amelyet egy templomnak ajándékozott, ezt is bikafej díszítette, és hangja az állat bőgéséhez hasonlított.” (Woolley L.: Úr városa és a vízözön c. művéből idézi Zolnay Vilmos: A művészetek eredete c. könyvében 479. oldal)

Tehát: ahogy a képaláírás is kihangsúlyozza: „ezeket a királysírokban talált hárfákat valójában nem díszítették a bikafejek, hanem egészükben szakrális bikák megtestesülései voltak, hangjukon maga az istenség szólott”. (Zolnay: 479. oldal)

A hangszer sumér nevét ellepi a feledés homálya, ezért nevezzük a mai nevén hárfának. „Feltalálóját” azonban egy külön istenségben tisztelték, akinek neve „Nungalpiriggal”. (Komoróczy: A sumér irodalmi hagyomány 46. oldal)

Ha idézünk két sort a már említett Gudea nevű kormányzó vagy inkább főpap énekéből, melynek címe: „Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára” akkor megtudhatjuk mi volt a templomi szertartások két fő hangszere. „A hárfacsarnok zengve bőgő bika, az udvar: halk ima, dobok döndülése”. (Komoróczy: Édes ölednek… 273. oldal)

Darvas Gábor a mezopotámiai hangszerekről a következőképpen tudósít minket: „A dobok hártyája bika bőréből készült, és szertartás keretében rögzítették a szent hangszere: a hárfákat aranyból, ezüstből, drágakőből faragott bikafejjel díszítették… a templomi zene panaszdalokból, bűnbánó és hálaénekekből állott, hangszerek kíséretével: „pengetős dal” „dob-dal” „gyászének fuvolára Enlilhez” és hasonló nevekkel illették őket. Az alkalom szabta meg milyen zenek szólaljon meg az italáldozatot és a főpap jövendőmondását hárfa, a vidám Istar-ünnepséget dobok hangja kísérte…” (Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig 30. oldal)

Az idézett szöveg arról tanúskodik, hogy a templomi zenében a pengetős hangszerek és a dob mellett fúvós, sípszerű hangszerek is megszólaltak, de mi a helyzet a világi hangszerekkel. „A sumér képzőművészet egyik legrégebbi emléke… egy királyi lakomán fellépő énekest és pengetőst ábrázol kik a felirat szerint „eloszlatják a szomorúság sötétjét”. „(Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig 30. oldal)

A királyi (fejedelmi) lakomákon használt pengetős hangszer vigalomkeltő funkcióját tekintve a magyar kultúrában is fellelhető. Anonymus így említi: „Kimondhatatlan örömükre szolgált, hogy megadatott nekik, hogy Attila király városát harc nélkül foglalhatták el, mivel Árpád fejedelem Attila nemzetségéből származott. Nagy örömükben nap mint nap, Attila király palotájában lakomáztak egymás mellett ülve kobzok és sípok édes hangzású dallamait igricek számtalan énekét hallgatva”. (Anonymus: A magyarok cselekedetei 40. oldal)

A koboz vigasztaló funkciójára vonatkozólag a XVII. Században egy költeményt találunk: „Madách Gáspár – illetve újabb kutatások szerint egy ismeretlen szerző – pl. egy egész verset szentelt a koboznak, „zöngését a koboznak gyakran ha te hallod”. Ebben a kobozt úgy mutatja be, mint amelynek hangja, pengése sem a kocsmába, sem pedig a tánchoz nem való, hanem inkább vigasztalódást ad, s meditációhoz illik. (Király Péter: A lantjáték Magyarországon a XV. Századtól a XVII. Század közepéig 44. oldal)

„Nem korcsmához való koboznak pöngése, sem nem tánchoz való gyönyörű zengése, mert hozatik tőle elme gyötrődése, bujdosó elmének gondban törődése, hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz hegedűnek hangja lakodalom házhoz síp szónak az szava jó az serkocsmához: de koboz pengése elmetörődést hoz.” (Sárosi: Hangszerek a magyar népi hagyományban 49. oldal)

A kérdés csak az, hogy ennek a „pogány” hangszernek milyen alakváltozáson kellett keresztülmennie ahhoz, hogy főurak, királyok számára „szalonképes” gondűzővé váljék. Nos ennek kiderítése okán térjünk vissza regösünk hangszeréhez. A László Gyula által rekonstruált hangszernek a rajzon van egy általunk nem látható része, ez pedig a háta. Ugyan miből feltételezhető, hogy egyáltalán van háta, vagyis hogy fedett a hátsó része. Elképzelhető, hogy egy darabból vésett, vagyis monoxolitikus felépítésű hangszer regösünk hangszere. Fogtak egy trapéz forma fadarabot, kivésték faragott lófejet tettek a végébe, majd felhúrozták, és már regöltek is. Ahogy azt a következő képen láthatjuk.

kép „Pogány” hangszer (Id. Boczán Béla: Pengetős hangszerek fejlődése)

Itt szemmel láthatólag citeraszerű hangszerről lenne szó, akár hasáb, akár trapéz a forma. László Gyula azonban határozottan kobzát említ, annak pedig egyik jellegzetessége: „a koboz egy gitárszerű hangszer, melynek öt bordája, rövid nyaka és nyolc húrja van..” (Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Az idézetet Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban c, könyve 49. oldal 35. jegyzetében teszi közzé.)

Számunkra itt az a fontos, hogy a koboznak „öt bordája” van, vagyis öt hajlított szelet adja a domború korpuszt, hasonlóan a lanthoz, ezért sorolják a lanttestű hangszerek népes családjába. De mi lehetett mielőtt a fából készült szeletek gőzöléssel való hajlítását ismerték volna? A válasz egyszerű – nem hajlítottak, vagyis egyenes, ámde szeletekből készült hátú vagy korpuszú hangszereket készítettek. Két példát említek, az egyik a tromba marina.

kép Tromba marina.

A tromba marina nevet általában tengeri trombitának magyarítják, de lehetne Mária trombitája is. A képen jól látható a hangszer trapezoid formája csaknem a mi regösünkké. A háta szelvényezett és enyhén ívelt, érdekes módon kifelé, vagyis ellentétes irányban mint a csepp vagy mandula alakú, lantszerű hangszerek szeletei. Ez véleményem szerint azzal magyarázható, hogy az enyhe íveltség még a gőzölés ismerete nélkül is elérhető, tudniillik a fa ennyire meghajlítható természetes rugalmassága okán, de ezzel az enyhe íveltséggel domború korpusz készítése nem lehetséges. „A tengeri trombita eredetére nézve nincsenek adatok. Lehetséges azonban, hogy a kirgizek és tatárok tambur nevű ősi hangszerének – a balalajka előfutárának – valami köze volt ehhez a hangszerhez.”(Gábri György: Évezredek hangszerei)

Zárójelben jegyzem meg, hogy a tambur és a koboz között az a különbség, hogy a tambur a hosszúnyakú lantok családjába tartozik, mint már említettem a koboz pedig a rövidnyakú lantokéba. Ha túlságosan le akarnám egyszerűsíteni, úgyis fogalmazhatnék, hogy a tambur egy hosszúnyakú koboz. Ezek után járjuk körül a balalajkát.

kép. Balalajka (Music Instrument der welt 182. oldal 1. kép)

Az ábra alapján, ami legelőször szembetűnik, az a hangszer háromszög alakja. Ezt a formáját azonban már hangszerkészítőknek köszönheti. „A domra fiatalabb rokona a balalajka, hosszú időn át megvetett, mellőzött hangszernek számított, mígnem két neves hangszerkészítő: Nalinov és Pascserbszkij tökéletesítette és népszerűsítette olyan sikerrel, hogy világszerte ismertté vált, mint az orosz népzene egyik legjellegzetesebb szereplője.” (Darvas Gábor: Évezredek hangszerei 236. oldal)

…De vajon mi késztette arra ezt a két derék hangszerkészítőt, hogy egy tisztes hangszert megváltoztasson? „A domra ősi orosz kultúrhangszer volt a középkorban. Énekkíséretre használták. (!) Kb. a XVII. Századtól nyoma veszett, valószínűleg hasonló okok miatt tűnhetett el mint a kuruc tárogató tiltott hangszer lett.” (Kovács Emil: Hangszerész /pengetős/ szakmai ismeret 40. oldal)

Persze nem csak a domra, nem csak a tárogató jutott ilyen sorsra, hanem a mi regösünk kobza is. Egyenes hátának meg kellett hajolnia! Azonban, ha egy ősmagyar hangszer háta kényszerűen meghajlik, azért azt nem akárhogyan teszi. Figyeljünk csak! A mi kobzunk egy egészen különleges korpusszal rendelkezik. Ha összehasonlítjuk minden más lanttestű hangszer korpuszával, egész egyszerűen kilóg a sorból. Először is azért, mert ezt a korpuszt mindenféle sablon nélkül a nyakra lehet építeni, s így kevés felkészültséggel egy olyan hangszert hozni létre, mely közelít ugyan az udvarok mulatságain elfogadott lantokhoz, mégis ősiségét rejtett módon megtartja, s még az inkvizítoroknak sem szúr szemet. Először is vegyünk szemügyre egy lantkorpuszt.

kép. Lantkorpusz /Lute construction by Roberts Cooper/

A kép egy kilenc szelvényből álló lantkorpuszt ábrázol. Mivel a korpusz „forgástestet” alkot, mind a kilenc szelet azonos forma. Nem így a kobza! Ma ismert kobzánk szelvényeinek száma hétre szaporodott, a koboz korpusza nem alkot forgástestet, de két oldala szimmetrikus. Ehhez képest szelvényei egy speciális alaprajzot mutatnak, de mielőtt megmutatnám, látogassunk el Khorezmbe. „Az arabok… i.u./ 712-ben elfoglalják Khorezm államot.” (BJF.: ITVÁ 412. oldal)

Chorezm története „Kre. 3-4 évezredik nyúlik vissza… és feltehetően ebben a térségben keresendő a sumir nyelven beszélő és író Aratta város, melynek mágusaitól jövő igen értékes ékiratos diplomáciai levelezést őriznek nyugati múzeumaink. A sumir élethalál harc idején ide tevődött át a tudás központja… és itt is volt, mert az arab invázió korát tudósító régi írók felsorolják mindazt a tudáskincset, amit az arabok itt találtak… (BJF.: ITVÁ 416. oldal)

A Kárpád-medence és az Aral-oxus térség népei között közvetlen és állandó kapcsolatot kell felfedeznünk… mert pl. a bizánci kútfők is igen nagy műveltségűnek írják becsületes, bátor és legyőzhetetlen nagy népünket, mely – mint említettük – Khorezm-ben összpontosította az ősi tudáskincset.”

kép Asztrolábium (Papp Gábor: Jó pásztorok hagyatéka)

kép Koboz korpusz szeletei összeépítés előtt

Ibn Haukal 10. századi geográfus egy Közép-ázsiai térképen „a magyarokról is említést tesz” (V. Szmirnova Rakityina: Avicenna 133. oldal)

A Gilgámes eposzból tudjuk, hogy a „sumér Noé” akkádul: út-napistim. Ezt a nevet ma is értjük magyarul: Napisten-út. A Nap, mint „égi hajós” végighalad az „ég tengerén”, hogy átmentse nekünk a fényt, s ezáltal az életet a következő napra. Ily módon nem meglepő, hogy a koboz korpusz napút-járást idéz. Nos, László Gyula zseniálisan ragadta meg azt a pillanatot, amikor a magyarság még egyenes gerinccel egyenes hátú hangszeren regölhetett, s „feltámasztotta” számunkra a „tűzzel-vassal” térítés túlkapásainak egyik áldozataként elpusztított hangszerünket is. Az ő keze nyomán újjászületett ez a hangszer, s mint újszülöttnek, illenék neki nevet adni. Sokat gondolkodtam vajon milyen név a legkifejezőbb és talán még az sem lehetetlen, hogy régen is így hívták. Még mielőtt elárulnám, hogyan kereszteltem el e hangszert, nézzük meg magát a regölést kicsit tüzetesebben.

„Kelj föl, gazda, kelj föl

szállott Isten házadra

sorjával, seregével, szárnyas angyalával,

terített asztalával, tele poharával.

Rőt ökör, régi törvény, haj regö rejtem

Azt is megengedte nekünk az Úristen,

Hogy a miseoltár miasztalunk lehessen,

Misemondó ruha miabruszunk lehessen,

A szent kehely mipoharunk lehessen,

Rőt ökör, régi törvény, haj regö rejtem

Amott keletkezik az égen egy pázsit,

Abba legelészik csodafiú szarvas,

Csodafiú szarvasnak ezer ága-boga

Ezer misegyertya, gyújtatlan gyúladjék, oltatlan aludjék,

Rőt ökör, régi törvény, haj regö rejtem

Adjon az Úristen ennek a gazdának

Négy szép ökröt, két szép bérest

A nagyobbik béresnek arany ostornyelet

A kisebbik béresnek arany ekeszarvat

Rőt ökör, régi törvény, haj regö rejtem.”

(Sárosi Bálint: Zenei anyanyelvünk 191-192. oldal)

Azt az első olvasat után megállapíthatjuk, hogy a szöveg szinkretizálódott, vagyis egyfajta régi vallás keveredett az új Szt. István által bevezetett vallással, ily módon a szöveg kétrétegű. Próbáljuk tehát eddigi ismereteink alapján ezt a két réteget különválasztani, helyesebben kiemelni azokat az elemeket, melyek a régi vallásra utalnak. Tudjuk, hogy a mezopotámiai világi funkció tovább élt a királyi udvarokban. A regös = régi-ős vagy inkább régi-hős felidézi azokat a tetteket, melyben maga is részt vett. László Gyula idéz egy szövegrészt a Képes krónikából, amit Jakubovich Emil krónikakutatótól vett át. „Akik (ti. a hét vezér) magukról éneket költve, énekeltették magukat világi tetszésért és nevök híresztelésére.” (L.GY.: Ötven rajz a magyar honfoglalásról 104. oldal)

László Gyula kiemeli: A szövegben a lényeg: „Magukról éneket költve” azaz első személyben

Szól róluk az ének, mintha maguk szólalnának meg… ezeket a hősi énekeken nevelődött fiatalságunk, ezen méláztak el lakomázás közben az egykori harcosok. Regöseinknek… a népi- nemzeti érzés ébrentartó, serkentő szerepe volt.” …S ha még visszaemlékszünk Mezopotámiában, s a magyar királyi udvarokban e hőskölteményeket kísérő hangszerekre, azt tűnhet fel, hogy a pengetős hangszereknek sikerül a legkevésbé eredeti alakzatukat megőrizniük.

Nem így a többi hangszer. A dobok hártyája bikabőrből készült és hogy szertartás keretében rögzítették a szent hangszerre, egy dobnak emiatt nem kell gyökeresen megváltoznia, hiszen a kikészített dobbőr nem „árulkodik” arról, hogy milyen állaté volt. A sípokról pedig nem „ordít” hogy esetleg mezopotámiai ősvallásra utalnak.

kép Az udvari mulattató dobja, és a sumer dob között, legfeljebb a méretben van különbség.

„Sebestyén Gyula… jól látta, hogy a szokás mezopotámiai eredetű évkezdő – rontás elhárító – gonoszűző rítusból származik, a tavaszi nap-éj egyenlőség csillagképeként egy bika alakoskodó szerepelt benne…” (Vargyas Lajos: Keleti hagyomány, nyugati kultúra 240. oldal)

„Rőt ökör, régi törvény” akik esetleg már nem emlékeznek rá, kérem, lapozzanak vissza a Sir Leonhard Woolly által kiásott Úr városi hárfához és figyeljék meg még tüzetesebben.

…de ezzel kapcsolatban idézem újból Sir Lehnhard Woolly-t: „Egyébként a bámulat abban is megakadályozott, hogy egyáltalán felfigyeljünk arra, hogy a bikának nem jár szakáll.” (Vojteth Zamarovský: Kezdetben volt sumér 236. oldal)

A rőt szakállú ökör tehát bika, hiszen a bika kifejezést nem csak egy konkrét állatra értjük, hanem valamely más állat hímjére is. Ez esetben az ökör „rejti” a bikát. A „rőt ökör, régi törvény haj regö rejtem” elmondása szakaszonként ismétlődik, mintha csak a sumér főpap áldozatbemutatását és jövendölését kísérő bikahangú hárfák húrjainak zengését idézné. A szinkretizált szöveg ezen része figyelmeztet arra minket, hogy itt valami sokkal ősibb „régi törvény”-ről van szó mint a keresztény eukarisztiáról, s amiről szó van az el van rejtve. „Regö rejtem”. Az utolsó vacsorán a bárány elfogyasztása ételáldozat s eközben Jézus megjövendölte hogy valaki el fogja árulni őt: „Az ember fia elhagyja a világot amint írva van róla, de jaj annak az embernek, akik elárulja az ember fiát” (Márk 13/21.)

Étkezés közben kezébe veszi a kenyeret, megáldja és a következő szavak kíséretében osztja el: „Vegyétek ez az én testem” (Márk 14/23.)

Aztán fogta a kelyhet hálát adott, körbeadta, miután mindenki ivott belőle így szólt: „Ez az én vérem, az (új) szövetségé amelyet sokakért kiontok. Bizony mondom néktek nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg majd az újat nem iszom Isten országában.”(Márk 14/24-25.)

Miután elmondták a hálaadó zsoltárt, kimentek az olajfák hegyére s ott Jézus megjövendölte Péter tagadását: „Bizony mondom neked még ma éjjel mielőtt a kakas kétszer szó, háromszor tagadsz meg engem.” (Jézus szavait az újszövetségi szentírás c. kiadványból idéztem. Görög eredetiből fordította és magyarázta: Dr. Békés Gellért bencés és P. Dalos Patrik oratoriánus. Kiadta: A Magyar Katolikus Tudományos és Művészeti Akadémia Róma 1955 II. kiadás)

Láthatjuk, hogy Jézus a húsvéti bárány elfogyasztása közben áldozatot mutatott be, és jövendölt, akárcsak a sumér főpap. De lássuk hogyan különül el a régi és az új vallás a regös énekben. „Azt is megengedte nekünk az Úristen (ti. az „új” (!) Isten) hogy a miseoltár, miasztalunk lehessen”. Az asztal nem más, mint az ételáldozat „modern” oltára. A „miasztalunk” tehát a régi szokás szerinti ételáldozatot jelenti. A „hunok vallásukat illetőleg kifejezetten a legszorosabb kapcsolatban látszanak lenni a régi irániak vallásával… mindkettő, és pedig az iráni tusa és a hun vaesaka ugyanazzal a ceremóniával áldoznak Ardvisura Anahytának. Mindkettő száz paripát, ezer ökröt, és tízezer juhot áldozott.” (Zajti Ferenc: Zsidó volt-e Krisztus 18. odal)

„Misemondó ruha, miabruszunk lehessen” „A hagyományos paraszti életben karácsony vigiliáján szigorú rend szerint történtek a cselekmények. A karácsonyi asztalra vagy alá helyezett tárgyak különös mágikus hatalommal birtak. A karácsonyi abrosznak kiváltképp nagy jelentőséget tulajdonítottak. Később vető- vagy sütőabroszként alkalmazták… (Boross Marietta-Karácsony Zoltán-Tátrai Zsuzsanna: Magyar népi kultúra 217-218. oldal)

A miseruha „mi” hagyományaink szerinti alkalmazása búzavető vagy kenyérsütő abroszként egyértelmű utalás a kereszténység „Krisztus teste (corpus christi)” előtti „életkenyere” felfogásnak.

„A szent kehely, mi poharunk lehessen” e mondat a magyarok ősi szokására a vérszerződés „poharára” utal. „Csodafiú szarvasnak ezer ága-boga ezer misegyertya, gyújtatlan gyúladjék, oltatlan aludjék.” A „csodafiú szarvas” egyszerre juttatja eszünkbe eredetmondánkat a benne szereplő Nimrudot és két fiát Hunort és Magort a meotiszi mocsárban. A meotiszi mocsárban? Talán észre sem vettük, de már rég fent vagyunk az égen.

kép Szarvasvadászat az égen (Varga Géza: A magyarság jelképei 149. oldal 168. ábra)

A „csodafiú szarvas” szintén rejti a bikát, hiszen a fiú szarvas hangsúlyozottan bika. Csodaszarvas ábrázolással találkozunk a Lehel kürtjének faragványai között is.

kép Szarvas faragvány a Lehel kürtjén (Tóth József: Lehel kürtje 24. oldal)

„A csodaszarvas itt a ló = jó parafrázisa, tehát a lélekjóság és a szeretet van a célban, de egy emberfeletti Isteni szinten. Isten fénye. Az aganccsal a tejút, a teremtésben a csillagösvény, a napút a Nap Atya van jelen.” (Tóth József: Lehel Kürtje 26. oldal)

Ráismerhetünk „meghajlított” hátú kobzánk jelentéstartalmára. Az „ezer misegyertya” sem templomi gyertya hiszen gyújtatlan gyulladnak és oltatlan aludnak. Mint azt Badiny Jós Ferenctől tudjuk ezek a csillagok. Gyertya = gyere Atya vagyis ha a tűz a napnak egy földre kihelyezett része akkor a gyertyaláng is a Nap Atyát idézi. A szöveg további része a bőség megjövendölésével foglalkozik, két motívum azonban még figyelemre méltó. Az arany ostornyél nekem a hunok királyát Attilát juttatja eszembe ti. az arany a nap féme, Attila pedig Isten a /Nap/ Isten ostora. (Flagellum dei) Az arany ekeszarv valamiféle aranyszarvú dologra asszociál, talán épp a sumér hárfa aranyból készült bikájának szarvaira. Vagy az egyiptomi nap-bikák szarvára, aminek a villájában van a Napkorong. A dunántúli regös énekeknek mindezek mellett a továbbiakban párokat „regölnek össze.”

„A Dunántúlon legények jártak láncos bottal és köcsögdudával felszerelve olyan házakhoz, ahol eladó leány volt, és elénekelték varázséneküket. Ennek egyik motívuma a termékenység varázslás: a gazdának és háza népének jó egészséget kívántak a második részben egy leányt varázsoltak azaz regöltek össze egy legénnyel.” (Dömötör Tekla: Magyar népszokások 20. oldal)

A magyar néphagyományban a bika hangjának megidézéséhez való ragaszkodás a sumér hárfától lényeges különbséget mutató hangszereket hozott létre. Ezen alkalmatosságokat a kényszer szűlte, s a ház körül fellelhető „holmik”-ból kellett előállítani, úgy hogy semmilyen ősvallásra még csak ne is utaljon. Ilyen a „hejgetés” egyik fő hangszere amely: „moldvai, csángó hangszer juhbőrrel bevont vödör nagyságú fa – vagy fémedény. A közepéhez lófarok-szőr nyalábot erősítettek, ezt nedves újjal végighúzták, így brummogó hangot adott.” (B.K.T.: Magyar népi kultúra 226. oldal) A hangszer neve: bika.

kép. Bika. Sárosi Bálint nyomán.

Bikahang utánzásban a következő képen látható hangszer a találékonyság magasiskolája.

kép Kanna, köcsögduda

A kanna alkalmassá tétele bikahang utánzásra úgy történik, hogy a kanna fából készült fogantyúját egy „kurbli” –hoz hasonló kar segítségével forgathatóvá teszik, az ezen keresztülvetett kötél segítségével rezgésbe hozzák a kannára kifeszített bőrt. A köcsögduda is a bika hangját hivatott idézni csak a hangszer „kifinomodása” a bikahang „megfiatalodásával” járt együtt, vagyis szerintem a köcsögduda inkább a bikaborjúéra hasonlít, mintsem a bikáéra. László Gyula rajzát nézegetve nem tudok szabadulni attól a kérdéstől, vajon hogyan nevezték e hangszert a maga korában, s most befejezésül megpróbálok néhány érvet felhozni a legkézenfekvőbb megoldás mellett. Ha a magyar ember valamilyen eszközt használ, mondjuk kapát, akkor kapál. Namármost akik kapál az a kapás. Ha mondjuk szekeret használ akkor szekeres. Nézzük ugyanily módon mi a helyzet akkor, ha a magyar ember hangszert vesz a kezébe. Ha citerán játszik akkor citerázik, ha furulyán furulyázik. Nem így ha pl. hegedűn játszik, akkor hegedül. …de a citerázásnak és a furulyázásnak van egy régebbi formája is: citerál, furulyál. „Középkori források arról is vallanak, hogy a hegedősök, kobzosok, lantosok, regösök, igricek, síposok járták az országot.” (Balassa-Ortutai: Magyar néprajz 416. oldal)

A felsorolásból egyvalami kilóg, mégpedig az igricek. Ez talán azért van így, mert az igricek nem használtak hangszert, ők énekesek voltak. Ha az igric valamiféle hangszer lett volna, akkor igriceseknek nevezték volna őket. Nem így a regösök. A felsorolásban éppúgy keletkezik a kifejezés, mint a hangszereseké. Ezeket figyelembe véve nem lennék meglepve, ha a regös hangszerét úgy nevezték volna, hogy: REGÖ.

Regöseink László Gyula szerint afféle táltosok lehettek „akik a bajbajutottak orvosságát keresték.” Minden esetre mint láthatjuk több ezer éves tudás hordozói voltak, regöjük – nevezzük most már így – szintén több ezer éves sumér hangszerre vezethető vissza, melyet más népek is átvettek, s különböző módon formálták a maguk ízlése és érzelemvilága szerint, főleg Ázsiában. A magyar hagyományban végig fennmaradt világi funkciója, szakrális funkciója is csak a Szt. István által bevezetett kereszténység felvétele után kényszerült elrejtőzni egy szép népi szokásban. Regönkhöz hosszú „pályafutása” során olyan értékek kötődtek, mint a gondűzés, a bőség megjövendölése, nagy tettek dicsérete, gyógyítás, ifjak nevelése és a népi- nemzeti érzés ébrentartása, serkentése. Ne hagyjuk teljesen kiveszni kultúránkból, mert ha divatból lecseréljük valami elektromos műanyag „ketyerére” akkor elveszítjük azokat az értékeket is, amelyeket képvisel.

Ócsárd, 2009. március 15.

Honlap címe